2013. május 18., szombat

Emlékszel?

Életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem... A fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?"...

'Miért kellene félni egy kalaptól?'


Kattints a továbbra a folytatáshoz!


Olvastad a kis herceg történetét? Emlékszel erre a részre? Vagy nem annyira ragadta meg a figyelmedet...?

Mindig elgondolkozom azon, hogy a felnőtt emberek jelentős része mit vesz észre a világból, és mit tart fontosnak. Hol van a határ a gyermek és a felnőtt között, ahol még mindketten máshogy látják a környezetüket. Hogy a világ tesz ilyenné minket, vagy ez csak kifogás, és mi nem voltunk elég erős személyiségek ahhoz, hogy megtartsuk a gyermekkor bizonyos - pozitív! -  tulajdonságait?

Lenyűgöz, hogy a gyerekeknek milyen élénk a fantáziája. Emlékszem, egy pár darab paplanból és székből szuper sátrakat tudtunk építeni, aztán órákig eljátszottunk benne... Fantasztikus történeteket találtunk ki, képzeletbeli szereplőket, hogy szüleink által kidobásra ítélt cuccokból el-el csentünk valamit, csak mert mi megláttuk benne a lehetőséget...

Aztán ott voltak azok a 'mi lenne, ha' kezdetű játékok. Mi lenne, ha ez egy olyan világ lenne, hogy...? Mi lenne, ha a herceget elkapná a sárkány?
Mindig narrációval oldottuk meg ezeket, mint 'jó oké, a herceg a másik toronyban lévő királylányt vette észre, de aztán engem odaröpített egy szárnyas paripa, és....' - aztán a barátnőnk, aki a másik királylányt játszotta, azonnal rávágta, hogy 'igen, de a sárkány, aki engem őriz, igazából a barátom, és akkor ő elüldöz titeket...'. Imádtam. Mindig rákontráztunk egymásra - elvégre a gyerekek versengenek, és mindig mindenki valami szuper karakter akart lenni, például hercegnő -, de a legjobb játékok voltak. Gyakran semmilyen eszköz nem kellett hozzá, csak a képzeletünk.

Mikor külföldön éltem, a házhoz tartozott egy sok lehetőséget ígérő kert. Hét évesen a fagyos telek sem tudtak megállítani abban, hogy órákig játsszunk kint a német juhász kutyámmal. Általában én egy elveszett túlélő voltam, ő pedig a vad farkas, aki mellém szegődött - ágakat gyűjtöttünk tábortűzhöz, mindenféle bogyókat az 'étkezésekhez', különböző életben maradáshoz szükséges eszközöket csináltunk, egyszer pedig még igloo-val is megpróbálkoztunk (hihetetlen telek voltak odakint).

Ha megismertünk egy új gyereket, a leglehetetlenebb kérdéseket tudtuk feltenni nekik (az igen gyakori 'leszünk barátok' elhangzása után). Ha egy felnőttet mutattak be, kíméletlenül őszinték voltunk, megmondtuk neki, ha dagik voltak, kancsalok, vagy rettenetesen öltözködtek. Ugyanígy el tudtunk ájulni a szép, finom hölgyektől, és hercegnőnek képzeltük őket, egyben példaképnek.

A probléma ott van, hogy ahogy nő fel az ember, azt éreztetik vele, hogy ezek 'ciki' dolgok. Hogy ha te már iskolába jársz, nem csinálhatod például ezt vagy azt, mert 'gyerekes' vagy.
És a gyerekeknél nincsenek kegyetlenebbek. Talán pont azért, mert ösztönből mondanak dolgokat, és még nem tanulták meg, hogyan csomagolják a mondanivalójukat. És mert nem tudják még maguktól, mi a helyes. Látnak egy mintát, és elsajátítják - még ha az egy rossz, agresszív vagy rasszista minta is.
Aztán ott van az a megfelelési kényszer is... ki ne akarná, hogy elfogadnák? Mindenki be akar illeszkedni. És a szülők is  időnként feszültek, néha rákiabálnak a gyerekre, hogy nőjenek már fel. Hát ez a helyzet.

Én csak azt tudom Neked (drága kis huncutkám) mondani, hogy sose felejtsd el ezeket a remek dolgokat, amiket gyerekként csináltál. Az izgalmat, amikor szurkoltál az egyik csordogáló esővíz-cseppnek az ablakon, hogy ő érjen le leghamarabb. Amikor hatalmas buborékokat fújtál a szabad levegőn, és rohantál, hogy az összeset kipukkaszd. Amikor levetted a cipőd, és beleléptél a szökőkútba. Amikor minden ágat, termést és levelet összeszedtél a földről, hogy besároztad magad, a szüleid meg csak sipákoltak, hogy tiszta kosz lettél. Hogy mennyire tudtál örülni egy bögre kakaónak, főleg, amikor a felnőttek gyerekkávénak hívták. Hogy meg merted fogni a siklókat, amikor a Balatonnál nyaraltál a nagyszüleiddel, és csak nevettél és visítoztál, amikor kicsúsztak a kezedből. Hogy gyűjtötted a különleges - legtöbbször szívecske alakú - köveket a vízpartokon. Hogy nem undorodtál a csigáktól az esőben, hanem néha átraktad őket máshova, mert segíteni akartál, hogy minél hamarabb elérjék a céljukat. Hogy néha - habár féltél dolgoktól - a kíváncsiságod erőt vett rajtad, és bárki bármit mondott, TE magad akartad megtapasztalni, mitől kell tartanod és mitől nem.

Hova lettek ezek a jó dolgok az életünkből, és miért nem tudunk már ezeknek az apróságoknak felhőtlenül örülni? 

Emlékezz erre a csodálatos kisgyerekre, mert még valahol Benned él. És ha sikerül megtalálnod, sokkal könnyebb lesz ebben a világban boldogan élni.



Zs


Ha van bármi hozzáfűznivalótok, tegyétek meg! Mindig érdekel a huncut kis véleményetek!:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése