VENDÉGPOSZT! Gay files - Meleg szemmel

Akkor hol is kezdjem. Most léptem 22. életévembe… ez így túl komoly… Akkor belevágok a közepébe. Mint egy AA ülésen felszólalok. Endi vagyok, és meleg (de persze nem az a tipikus meleg srác… most látom magam előtt, ahogy Zsuci hangosan felkacag :D). A körbeülők egyszerre „Szia, Endi!”. Ijesztő egy kép, az egyszer biztos… milyen beteg elmém van… No mindegy.

 

Kattints a továbbra a folytatáshoz!

Mindenki kedvenc kérdése a „mióta tudod?”… gyerekek, ennél bugyutább kérdés kevés van ezen a világon… ez olyan, mint ha megkérdezné valaki, hogy miért szereted a csokit… Korhoz, eseményhez nem igazán tudnám kötni. Talán 14-15 lehettem, de még akkor se kizárólagosan a fiúk érdekeltek. Voltak barátnőim, történt ez-az, de persze erre nem vagytok kíváncsiak (most alkalmaztam a Jedi-trükköt ;) :D). Amikor először voltam hímneművel nem éreztem bűnnek. Abban a pillanatban legalábbis. Később elgondolkodtam, hogy ezt illik-e, elítélik-e… de hamar rendet tettem magamban, hogy nekem ez tetszik, és mindenki más tehet egy szívességet… persze ez szépen hangzik, de a gyakorlatban nem vagyok ennyire bevállalós. Nem vagyok az az úton-út félen mindenkivel közlő, és közben muffinokat osztogató srác. Amikor ebbe a világba „kerültem” persze esetlenül, mint Bambi a születése után, felfedező körútra mentem az internetre. Rengeteg minden volt fenn már akkor is (nem… nem csak pornóra gondolok). De persze gyakorlatban derül ki minden. Kifejezések, amiket addig sportolásra használtam, és olyan dolgok, amikről komolyan nem akartok tudni. :D

Más melegekkel is beszélget ilyenkor az ember, és az elején még én is kíváncsiskodtam. Kérdeztem mindenfélét, amit csak nem szégyelltem megkérdezni. De kanyarodjunk vissza a mai témához… (ezt a „Jó tanácsok kezdő melegeknek” dolgot esetleg privátban adom át a „rászorulóknak”…)

Amikor elfogadtam Zsuci felkérését, egyből gondolkodni kezdtem, hogy mi lehetne a téma. A „milyen is melegnek lenni napjainkban” témát gyorsan letudnám, tekintve, hogy 1-2, de maximum 3 szóval jellemezhetném; a „képzelt életem Ricky Martinnal” pedig túl szürreális, és Zsuci Pitonos postja után az eredetisége is megkérdőjelezhető lenne. :D Aztán egy kis konzultáció után közösen arra gondoltunk, hogy írjak arról, hogy milyen is, amikor elfogadja ezt a tényt valaki, vagy amikor nem tudja kezelni, és a számára legjobbnak tűnő módon hátba támad…

hmm...

Ezen a vonalon elindulva először a pozitív példákkal kezdeném. Nem sokan tudják rólam, hogy meleg vagyok, bár ez után a post után biztos, hogy többen megtudják (vagy „szájhagyomány” útján terjed majd). Zsucikám az elsők között volt, akik megtudták. Az elsők, akik tudomást szereztek rólam, mind lányok voltak. Úgy éreztem ők ezt jobban elviselik, megértik, és hasonlók. Sokan úgy állnak hozzá, hogy hetero srácnak nem mondják el, vagy nem tudják hogyan is kezdjék, mert félnek, hogy félre fogja érteni a barát, közeledésnek fogja majd fel (néhány esetben lehet, hogy ez is benne van, de ezt a srácnak nem kell tudni… ;)). Én az egyik barátomnak egy véletlen facebook üzenet után mondtam el mindent (jó tanács: italozgatás után NE üljetek géphez, ha mégis, akkor e-mail-eket, facebook-ot és hasonló fincsiségeket ne használjatok…). Elég jól fogadta ezt az egész helyzetet, de persze ott motoszkált a fejében, hogy miért is mondtam el, miért pont most. Egy kis idő után kellemetlenül érezte magát, ezt megbeszéltük, azóta kisebb-nagyobb „szünetekkel”, de beszélünk. Szóval, hogy egy kis tanácsadói munkát is végezzek. Ha éppen ilyen cipőben jársz, mindenképpen mondd el a legközelebb álló barátodnak/barátaidnak, neked is jobb lesz, neki/k is jobb lesz; a srác meg, ha be is morcizik, idővel megbékél. ;)

De persze „a törpök élete nem csak játék és mese […]”. Van olyan, amikor azt hiszed, hogy azzal teszed a legjobbat, ha elmondod egy bizonyos személynek (vagy kettőnek), és ők mindezt megbeszélik. Ami önmagában nem lenne baj, de mindezt úgy teszik, hogy „gusztustalannak” neveznek a hátad mögött, közben pedig a szemedbe néznek, és eljátsszák, hogy mekkora nagy barátok vagytok. Erről a tényről véletlenül szereztem tudomást, de akkor is elég rosszul esett. Nem kell, hogy tetsszen nekik, hogy egy meleg az úgy nevezett barátjuk, de ezt jobb szemtől- szembe közölni… Nem mondom, hogy kevésbé esett volna *sípszóúl*, de legalább úgy tényleg barátnak nevezném őket, és nem egy nyomdafestéket sem bíró jelzővel tudnám csak jellemezni őket (ha magatokra ismertetek, sorry…). De öröm az ürömben, hogy Zsuci a történtek után elmesélte az egész históriát Rékának. Ők ketten a mai napig mellettem állnak, tanácsokkal látnak el… ők az én jó tündér keresztanyáim. :D

És igen… a család kimaradt, nem véletlenül. 

Akárhányszor rávettem magam, hogy <<na, most elmondom>>, ínamba szállt a bátorság. A család (nekem) egy nehezebb környezet. Ők feltétel nélkül szeretnek… de mi van, ha mégsem? Persze ez már az én defektem és paranoiám, de a színvallás, vagy „coming out”, ahogy a művelt mongol mondja, a család felé a legnehezebb. A barátok felől több támogatást éreztem. A közeljövőben biztos, hogy elmondom a családnak, vagy úgyis kiderül, mert semmi nem maradhat titokban… főleg nálunk… De a helyzet nem egyszerű idehaza, és tudom, addig mit osztogatom itt az észt, amíg a családnak nem merem elmondani a dolgot… Ismerem a mostani családi helyzetet, és ÉN úgy ítéltem meg, hogy ez nem a legalkalmasabb időszak arra, hogy mindezt elmondjam (főleg úgy, hogy homofóbiát érzek a család felől).

De egy új korszak kezdődik az életemben szeptembertől. Sok minden meg fog változni körülöttem… ki tudja, lehet, hogy már 2 hét múlva olyan bátran fogok ugrálni a városban egy szivárványszínű zászlóval melegségemet hirdetve, hogy Lady Gaga is megirigyelné (bár ez elég lehetetlen kép :D)

Ebből csak annyi tanulságot lehet levonni (ha tanmesének fogjuk fel), hogy elmondani jó dolog, de válogassuk meg, hogy kit vonunk bele életünk szennyeseibe, és mindig próbáljuk megválogatni kivel is barátkozunk.

Egy idézettel zárnám le „naplóbejegyzésemet”:

„Az igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.” (Született feleségek)

Endi